att gyakran sírva aludt el. De megváltoztam. Már nem vagyok az a lány, akit bárki csak úgy összetörhet. Már nem sírok esténként, nem megy. Túl sok volt a hazug mosoly...olyan sok, hogy néha már én is elhiszem, hogy minden rendben. Már nem vagyok az a szerelmes típus...sőt...már nem tudok szeretni. Többé nem bízom az emberekben...túl sok volt a csalódás. Már mindennap álarcot húzok...szép, mosolygós álarcot, és játszok...mintha csak egy színpad közepén lennék. Nem érzek, nem szeretek, nem reménykedek, nem bízok, nem fáj semmi, de nem vagyok boldog. Semmit sem érzek. És senki sem ismer. Egy dolog maradt meg nekem..a vágy. Vágy egy olyasvalaki után, aki megfogja a kezem, kiragad ebből a sötétségből, és aki mellett újra önmagam lehetek. Aki nem teszi fel ugyanazokat a hülye kérdéseket, csak a szemembe néz, és meglát mindent, ami bennem van. Mindent, ami én vagyok...aki szép lassan az arcomhoz nyúl, és leveszi rólam az álarcot, rám mosolyog, és visszahozza a szívemet.
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu