Nem az fáj, hogy becsaptál... hanem, hogy így sem feledlek.... Nem az fáj, hogy elhagytál... hanem, hogy továbbra is Szeretlek Nem a könnyekért bánkódom.. hanem, azért mert Te okoztad... Nem az fáj, hogy elsétáltam... hanem, hogy végignézted és hagytad... Nem a magány fáj... hanem, hogy Te nem ébredsz mellettemNem a szavak fájnak.. hanem az emlékek, mik itt élnek bennemNem az fáj, hogy játszottál.... hanem az, hogy velem tetted.... Nem az fáj, hogy elvitted a szívem... hanem, hogy a földbe temetted.....
Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami, amiért érdemes élni, küzdeni."
Egy éjjel sírok majd. Fájni fog a lelkem.Kezembe veszem a telefont. Eszembe jutnak majd biztató szavaid, bölcs gondolataid, mosolyt csaló történeteid. Telnek a percek és én egyre erősebben érzem, hogy hallanom kell a hangod.Tárcsázok. Lassan. Minden egyes gombnyomás előtt töprengek. Vajon jól teszem vagy sem?Végül felveszed. De én csak szipogok. Nem tudok megszólalni. Kinyomom.Te nem hívsz, nem írsz. Még jobban fáj. Már hiányod is emészt. Nem vagy velem Nem mondod, hogy minden rendbe jön. Nem kéred, hogy bízzak benned. Már nem ígérsz semmit se.Neked csak egy felejthető hívás lesz. De nekem a reményt jelentette, egy lehetséges kapaszkodót, amit megtagadsz.
Lassan jöttél, óvatosan. Mindig aprókat léptél, Egyre beljebb és beljebb haladtál. Nem döntöttél le falakat, nem törtél be ajtókat. Csendben érkeztél. Szinte észrevétlenül nyitottad ki a legtitkosabb kapukat. Most ott állsz az utolsó előtt, kezedben a kilincs. De észreveszlek, és Te meglátsz. Szemeimben félelem. Megrémülsz. Úgy érzed ki kell jutnod innen. Menekülsz, nem figyeled min mész keresztül. Falakat döntesz és ajtókat törsz át. Elmész. Ott maradok romokban, egyedül.És sírok, mikor arra gondolok: talán, ha nem féltem volna attól, hogy elhagysz, akkor most minden ajtó nyitva állna.
Nem az fáj, hogy becsaptál... hanem, hogy így sem feledlek.... 
