A bizalom… kockázat.

A bizalom… kockázat. Mert aki ma még a barátod, az lehet, hogy holnap kifordul magából és fejedre borítja múltad legsötétebb pillanatait… Kegyetlenül.
Az emberek… olykor nem bírnak el az Élettel, haragudni akarnak valakire, hát haragudnak arra, akinek telefonszáma a gyors hívójuk első helyén áll…
Olykor az, aki évekig elfogadott úgy, ahogy vagy, aki segített cipelni történeted súlyát, az egy nap hirtelen felindulásból felszínre rántja a rossz dolgokat, melyekre oly nehezen építettél jókat… Te pedig csak állsz ott, összetörve, kidobott kacatjaiddal körbevéve, s nem marad más, mint az üresség, a csalódottság keserű íze.
Az embernek nem az fáj, ha mások felszínesen ítélnek róla, az fáj, ha olyan teszi, aki közel áll hozzá. De az olyan, mint egy árulás… Árulása mindannak, amik együtt voltak.
Örök barátságok, örök szerelmek szakadnak meg egyik napról a másikra, olykor valódi ok nélkül, s akinek tegnap még mellkasára hajtottuk fejünket, és elsírhattuk bánatunk, az holnap, lehet, hogy köszönés nélkül megy el mellettünk. Idegenekké válunk másodpercek töredéke alatt… s a veszteség érthetetlenségébe beleszédülünk. Hogy semmisülhetett meg az a megszámlálhatatlan boldog pillanat néhány rossz által? Hogy feledhetjük el ilyen könnyen, hogy együtt sírtunk, együtt nevettünk, együtt lélegeztünk?
Ismerjük mi igazán azokat az embereket, akikkel ébredünk… Akiknek kinyitjuk életünk könyvét, akiknek felolvasunk belőle, és akikkel tervezzük teleírni új lapjait?
Tegnap szeretlek, ma megvetlek. Tegnap barát, ma ellenség. Illúziót kergetünk? S a másik csak hagyja, hogy utolérjük, míg nem libbenti fel fátylát?
Mi a hamis és mi az igaz? Honnan is tudhatnánk… Csak az idő őrizheti az Élet e talányos titkát.
Talán, még kevesebb ember marad örökre mellettünk, mint sejtettük. Talán csak egy marad mind közül… és ha így is lesz, már szerencsések leszünk, mert ha egyvalamit biztosan tudhatunk, az az, hogy egy igaz, felér végtelen hamissal…

A titkaink senkinél sincsenek teljes biztonságban, csakis nálunk, s az örökké, nem mindig tart örökké. De mit ér, akik vagyunk, ha nem merjük teljesen odaadni magunkat, felvállalni múltunkat, még ha már teljesen más emberek is vagyunk? Azáltal vagyunk, akik vagyunk…
A bizalmunkat nem ajándékozhatjuk csak oda bárkinek, azt ki kell érdemelni, de ahhoz nem fér kétség, hogy csakis úgy tudhatjuk meg valakiről, hogy megbízhatunk-e benne, ha megbízunk benne…