Ami a legjobban fáj,
azt sohasem fogod meg érteni.
Nem érted,miért fáj ennyire,
nem érted,miért hull a könnyed,nem érted,miért.
Most szakadj meg szív,
mosd el véreddel a fájdalmat!
Csak állsz,tehetetlenül,
bambán a saját romjaid fölött.
Igen, hisz itt már csak a vér,
és a könnyek segíthetnek..
És amikor végre megfordulsz,
hogy elfelejtsd a törmeléket és a rengeteg port,
valami mindig visszahúz,és a mélybe ránt...
Mintha éreznéd,miközben összeomlasz,
hogy ezen a halott helyen még itt a béke,
még itt rejtezik,csak meg kell találni,fel kell kutatni...
Reménykedve állnál neki,hogy összeszedd magad,
hogy megtaláld az igazi,
az egyetlen igazi lelki megnyugvást,ami vigaszt ad.
Aztán megtalálod az összetört álmaid alatt
a kettérepedt boldogságot,eltört....
Benned is eltört vele együtt valami.
És akkor sírni kezdesz...
Csak sírsz és sírsz.De vajon érdemes e sírni?
Akkor és ott nem tudsz gondolkodni.
Csak a mély fájdalom az,amit érzel,
ami szét szakítja a lelkedet.
Ezek a könnyek lesznek azok,
amik tisztára mossák az elveszett törött darabokat,
s idővel Te magad leszel aki össze is rakja ezeket a darabokat...
Azt mondják,ahol seb volt,ott heg marad,
ami már sosem fog begyógyulni...
Én azt mondom,ezen a ponton leszel a legerősebb.